Mióta megnyerte az olimpiai bronzérmet, sokkal többen felismerik az utcán, még közvetlenebb lett a helyi társaság, a környezet, a közösség, mint amilyen addig volt
– mondta el a lapunknak adott interjúban Tóth Krisztián cselgáncsozó.
Tavaly nyáron egy ország szurkolt a tévéképernyők előtt a tokiói olimpián versenyző Tóth Krisztiánnak, aki néhány éve költözött Csömörre. Meghatározó élmény volt látni őt sírva nyilatkozni a riportereknek, miután bronzérmet szerzett az ötkarikás játékokon, már csak azért is, mert egy fantasztikus siker örömkönnyei voltak ezek. Mint a lapunknak adott interjúban elmondta, sokat vándorolt életében, sokszor költözködött, de most hosszú távra tervez, és szeretne a család-jával, feleségével és két kisgyermekével Csömörön maradni. Az pedig, hogy felismerik az utcán, és ma már idegenek is ráköszönnek, különleges ösztönzést ad számára ahhoz, hogy igyekezzen mind a felnőtteknek, mind a gyerekeknek, a feltörekvő ifjúságnak példát mutatni minden téren.
– Miért éppen Csömör?
– Igen nagy változást jelentett az életünkben az, hogy ideköltöztünk, korábban ugyanis I. kerületi lakosok voltunk a feleségemmel és a kisfiammal. A második gyermekünket terveztük, és mindenképp szerettük volna, hogy ő már egy nyugodtabb, agglomerációs környezetbe érkezzen meg. Családi házra vágytunk, ahol felnevelhetjük a gyermekeinket.
– Az I. kerületben lakásban éltek?
– Igen, és mivel MTK-s versenyző vagyok, Pesten van a központ, az edzésekre oda kell bejárnom továbbra is. Nem akartunk Budán maradni, de nem is mehettünk nagyon messzire. Nézelődtünk egy ideig, és végül Csömör mellett döntöttünk. Nekem nagyon megfelel az infrastruktúra ahhoz, hogy az edzésekre be tudjak járni a fővárosba. Megszerettük a települést, és itt maradtunk. Ennek a döntésnek első körben nem volt különösebb oka, bár tudtam ugyan, hogy néhány ismerősöm itt él, itt lakik, de
megnéztük például Pécelt is, mentünk néhány kört a nullás vonalán, de nagyon megragadott bennünket ez a nyugalom, ez a csönd, ami itt tapasztalható. Eleve is azt hallottuk, hogy ez egy jómódú környék, zsákfalu, tehát nincs nagy forgalom. Ezek voltak azok az alapvető szempontok, amelyek miatt mi ideköltöztünk. Bő másfél-két év távlatából pedig azt tudom mondani, hogy ez egy remek döntés volt. Nagyon megszerettük időközben a térséget, a közeget, az embereket. Ez itt tényleg egy nagyon
barátságos és közvetlen hely.
– Gondolom, az edzések miatt nagyon sok időt tölt bent a fővárosban, a versenyek miatt pedig külföldön… Mennyit tud itthon lenni, hogy sikerült beilleszkedni Csömörön?
– A legfontosabb szempont a feleségem és a gyermekeim érdeke volt. Én valóban nagyon sokat tartózkodom külföldön és a fővárosban is, nyilvánvalóan nekem itthon a pihenés a lényeg, amikor hazajövök. Az óvoda közel van hozzánk, ami a feleségemnek volt nagyon fontos szempont, ő is nagyon szeret itt lenni, jelenleg nem
dolgozik. Mióta sikerült megszereznem az olimpiai bronzérmet, sokkal többen megismertek, még közvetlenebb lett a társaság, mint amilyen előtte volt. Ha szeretnék, sem tudnék semmi negatívumot mondani Csömörről, minden nagyon jól sikerült.
– Fölismerik az utcán, idegenek köszöntik séta közben?
– Igen, de ez a városban is egyre gyakrabban előfordul az olimpia óta. Akik látták a közvetítéseket a televízióban, vagy olvastak az olimpiáról, felismernek. Ez egy bizonyos szempontból büszkeséget is jelent, másfelől azonban ösztönzés is, hogy igyekezzek mind a felnőtteknek, mind a gyerekeknek, a feltörekvő ifjúságnak példát mutatni minden téren.
– Ha Tokióban rákérdez egy argentin újságíró, akkor csömörinek vallja magát?
– Most már igen. Korábban még nagyon keszekuszán alakult az életem, laktam a XIII. kerületben, édesanyámékkal a negyedikben, aztán átköltöztünk az I. kerületbe… Németországban születtem, de hozzá kell tennem, hogy soha nem laktunk ott. Úgy gondolom, hogy Csömörön most végre hosszú távon le tudunk telepedni. Két település áll jelenleg nagyon közel a szívemhez, az egyik Csömör, az otthonom és a családom miatt, a másik pedig Karcag, a feleségem miatt, ő ugyanis onnan származik.
– Gyakran járnak Karcagra is?
– Így van, rendszeresen. Ott él anyósom és apósom, és szerencsére velük is nagyon jó a kapcsolatunk, úgyhogy viszonylag gyakran járunk hozzájuk is.
– Hogy születhetett Németországban valaki, aki soha nem élt ott?
– Édesanyám kint dolgozott, és amint megszülettem, haza is költözött. Aztán megismerkedett a nevelőapámmal, akit én édesapámként szeretek, nagyon régóta vannak együtt, igazából mindent nekik köszönhetek. Nagy szerencsének tekintem azt is, hogy kiskoromban Török Bódog bácsi, az ismert kézilabdaedző volt a szomszédunk. Ő vette észre bennem azt a lehetőséget, hogy sportolnom kell, mert olyan energiadús, energikus kissrác voltam, hogy folyamatosan próbáltam valamit csinálni. Ön- és
közveszélyesként jártam az utcákat, a fákat, a kerítéseket, mindent. Akkor a Stefánia úton laktunk, a XIV. kerületben, ahol nagyon közel volt hozzánk a Csanádi Árpád iskola, ezért oda írattak be végül a szüleim. Ez pedig már akkor is sportiskola volt. A dzsúdóval úgy kerültem kapcsolatba, hogy alapvetően küzdősportot akartak nekem választani, mert nemcsak az volt a céljuk, hogy levezessem a fölös energiáimat, hanem az is, hogy meg tudjam magam védeni. A cselgánccsal kezdtem, és ott is maradtam, bár lehetett volna akkor birkózást vagy bokszot is választani. Akkor persze még senki sem gondolt arra, hogy egyszer majd versenyekre járok, vagy ilyen magaslatokig eljuthatok. Az edzések és az iskola mellett, ahogy egyre inkább látszott, hogy szeretem ezt csinálni, és tehetséges is vagyok, úgy idővel lett ez a részemről is egyre komolyabb – és most itt vagyok.
– Török Bódog azonban kézilabdaedző volt, több mint két évtizeden át a magyar női válogatottat is vezette. Hogy sikerült egy
kézilabdaedzőnek a küzdősport felé terelnie?
– A küzdősportot a szüleim választották, Bogyi bácsinak ebben nem volt szerepe. Ő azokat az alapvető tulajdonságokat látta meg bennem, hogy alacsony, zömök srác leszek. Nyilvánvalóan ilyen adottságokkal nem írat be kézilabdára, mert mihez is kezdhetnék ott százhetven centivel és kilencven kilóval, amilyen most vagyok… Ő is egyértelműen javasolta, de én is a küzdősportok felé orientálódtam, és egész egyszerűen ott ragadtam. Nagyon játékos, nagyon barátságos közeg volt az. Imádtam
folyamatosan küzdeni, nagyon jók voltak a küzdőtáborok, elmentünk Paksra, Szolnokra. Nagyon jó kiállást adott, és így az osztályban is mindig olyan szerepben voltam, ami kicsit előrébb vitt, és ezt nagymértékben köszönhetem a sportnak.
– Azt mondta, hogy kezdetben még nem tervezték hosszú távra a sportolást. Mi adta azt a lökést, ami miatt mégis kitartott, melyik volt az első emlékezetes sikere?
– Az első siker kudarc is volt egyben: 2004-re én már több kisebb versenyt megnyertem, mindig éremközelben voltam, és akkor már látszott, hogy ebből még akármi lehet. A legfiatalabb korosztályban, amelyben abban az évben dzsúdóban országos bajnokságot rendeztek, a második helyen végeztem. A történet érdekessége, hogy a jelenlegi csapattársamtól, Cserni Tamástól kaptam ki akkor a döntőben, akivel azóta is nagyon jóban vagyunk. A tiszteletbeli diákérmet egyszer majd ide is adja, ahogy
megígérte nekem! Második lettem ugyan, de ez volt az első kudarcom is egyben, tisztán emlékszem rá, hogy teljesen összetörtem. Én magyar bajnok akartam lenni, és nem lettem, és azt hittem, hogy itt a világvége. Szerencsére később az összes korosztályban sikerült megnyernem. Emlékszem arra is, hogy 2004-ben az athéni olimpiát néztük, és a nagyok – nyilvánvalóan én akkor még nem voltam pontosan képben, hogy ez akkor most mit is jelent – beszéltek arról, hogy „hűűű… egy Iliádisz
nevű görög úriember megnyerte az olimpiát, és ő még csak tizennyolc éves, óriási dolog ez”. Hallgattam ott a szavaikat, és úgy voltam vele, hogy akkor én is megpróbálnám, nekem is tetszik ez, „Úristen, ennyire felnéznek rá”. Én is ilyen ember szeretnék lenni!
– Ezek szerint ez nagyon nagy hatással volt Önre?
– Ez volt szerintem az első olyan pillanat, amikor elkezdtem kapizsgálni, hogy akár a versenyzés felé is orientálódhatnék. Én viszonylag koraérett, akcelerált srác voltam, ami azt jelenti, hogy biológiailag, fizikálisan egy kicsit fejlettebb voltam, mint a vetélytársaim, ezáltal pedig erősebb is. Ehhez tartozik még az is, hogy nagyon jól kijött a lépés szinte minden versenyen. Egyre inkább meneteltünk előre a Mikulás-kupától kezdve a magyar bajnokságig, majd jöttek a nemzetközi versenyek, Európa-bajnokság, világbajnokság. Később ugyanez a felnőtt mezőnyben is, és hát az olimpia…
– Mikor jött el az a pillanat, amikor úgy érezte, hogy innen már nem fog visszafordulni, mindenképp továbbmegy ezen az úton? Még a Mikulás-kupán vagy csak később?
– Ez azért közben dől el, valahogy a folyamat része, mert hullámvölgyes ívet kell bejárnia az embernek: van, amikor jól megy, és van, amikor nem megy jól.
– És van, amikor a sikert is kudarcként éli meg?
– Én mindig szeretek több lábon állni, igyekszem előre gondolkodni. A testnevelési egyetem hallgatója vagyok edzői szakon. Lesz tehát egy edzői papírom, ami lehetővé teszi akár azt is, hogy sportközelben maradjak. Emellett azonban elvégeztem több OKJ-s képzést, például nehézgépkezelőit is. Nekem nagyon megtetszett apósom kisugárzása, aki útépítésekkel foglalkozik, ezért nagyon szívesen vennék részt ebben, nagygépekkel dolgoznék. Egészen magával ragadó, hogy ezek milyen erősek, és
hogyan lehet őket irányítani. Nem tudom, mit hoz a jövő, de mindenképpen olyasmivel szeretnék foglalkozni, amit szeretek. Mindig az a jó, ami jelenleg épp nincs: most nagyon elmennék gépet kezelni, de amikor meg majd ott ülök egy markolóban, akkor meg arra gondolok, hogy még egy kicsit kellett volna dzsúdózni.
– De akárhogy alakuljon is, marad Csömörön?
– Igen, ez a tervünk, Csömörön maradunk a családommal.
