„Ha az ember egy kicsit kisétál a határba, máris mindenféle vadon élő állattal találkozhat”
Már nyolcévesen elhatározta, hogy az állatok gyógyításának szenteli az életét, majd az egyetemi évei után tizenhét esztendőn át dolgozott egy állatklinikán Boronkay Zita kisállatgyógyász klinikus szakállatorvos, aki rendszeresen ad praktikus tanácsokat, ötleteket, tippeket olvasóinknak a házi kedvenceik gondozásával kapcsolatban. Mint a vele készült interjúnkban elmondta, először a lovaglás hozta Csömörre, azonban annyira megtetszett neki is és a férjének is a település, hogy hamarosan már telket kezdtek keresni maguknak itt helyben. A doktornő néhány évvel ezelőtt megnyitotta saját rendelőjét a Széchenyi utcában, ahol már rendszeresen műtéteket is végez, de továbbra is elsődlegesnek tartja, hogy kijárjon házhoz a beteg háziállatokat kezelni. Ugyanis – mint mondja – ez így a gazdinak is kényelmesebb, az állatnak kevésbé stresszes, és neki is sokkal izgalmasabb, érdekesebb, és rugalmasabban tudja beosztani a rendelési idejét.
– Milyen élményt jelentett az első találkozás Csömörrel?
– A férjem korábban öttusázott és ide járt lovagolni Sasvári Sándorhoz, az ismert énekeshez és színművészhez. Így kezdtünk el kijárni Csömörre, a számomra teljesen ismeretlen faluba. Időközben pedig megtetszett a település, amely nagyon kellemes és csendes volt. Egy idő után úgy gondoltuk, hogy keresünk itt egy telket magunknak, de az is hosszabb időbe telt, mire megtaláltuk a megfelelőt. Az ingatlant végül is 2006- ban vettük meg, és nagyjából két évig benne is laktunk. Utána is csak azért költöztünk ki belőle egy kis időre, hogy saját igényeinkhez átépíttessük. Ezek után 2010 óta lakunk itt folyamatosan Csömörön. Időközben két kislányunk született. A nagyobbik itt kezdett óvodába járni, a kisebbik pedig még bölcsis volt a belvárosban, amikor visszajöttünk. Később aztán mindketten a helyi iskolában kezdtek tanulni. A nagyobbik már elballagott, a kisebbik lányunk még most is itt tanul.
– Hogyan sikerült mindezt összehangolni az állatorvosi munkával?
– Sokáig nem itt dolgoztam, hanem a XVIII. kerületben egy éjjel-nappali állatklinikán, ami azt jelenti, hogy 2017-ig igazából csak hazajártam Csömörre. Nagyon mély kötődésem tehát akkoriban még nem is alakulhatott ki a szomszédságon és néhány állattulajdonoson kívül, akik időközben rájöttek hogy állatorvos vagyok. Többször hívtak ugyanis, hogy menjek már ki ide is, oda is! Nézd már meg, légy szíves a kiskutyámat, mert nagyon köhög! Beoltanád a cicánkat?… Így kezdődött a helyi pályafutásom. Miután otthagytam a klinikát, mert egy kicsit belefáradtam abba a munkába, és a családdal is többet szerettem volna foglalkozni, 2018-tól elkezdtem házhoz járni itt, Csömörön.
– Ebből alakult ki az a kör, amelyet akkor már folyamatosan ellátott?
– Lényegében igen, ugyanis az évek során egyre több helyre jártam ki, egy idő után pedig már igény mutatkozott arra is, hogy legyen itt egy rendelőm. Előbb a patikával és pet shoppal kezdtünk 2020 decemberében, majd nagyjából másfél hónappal később megnyílhatott a rendelő is. Így már a műtéteket is el tudjuk végezni, kisebb beavatkozásokra van lehetőség, ultrahangos vizsgálatokat és egyéb műszeres vizsgálatokat végzünk kényelmes, szép környezetben. Ehhez szükség volt egy ennek megfelelően felszerelt helyre, és kialakult közben egyfajta bázisom, ami azt jelenti, hogy most már nem otthonról kell pakolnom a gyógyszereket, eszközöket egy-egy kiszálláshoz, és nem otthon esünk hasra a” szerszámos” dobozaimban.
– Ez jelentős változást jelentett a házhoz való kijáráshoz képest?
Nagy változást és sokkal több munkát. A patikával és a pet shoppal együtt ugyanis itt most két vállalkozás működik párhuzamosan, ezeket is menedzselni kell.
– Hogyan került olyan közelségbe az állatokhoz, hogy az a pályaválasztását is meghatározta?
– Nagyon fontos számomra az állatokhoz való kötődés. Az állatorvosi munkát enélkül nem is lehetne végezni. Otthon is körül vagyunk véve állatokkal. Ló, szamár, nyúl, kutya, macska, baromfi, teknős… Mohácson születtem, és már gyermekkoromban is minden kis állatot összeszedtem az utcán. Nagyjából nyolcéves koromban jelentettem ki otthon, hogy én állatorvos leszek. Akkor a szüleim megpróbáltak mindenféle csellel eltántorítani ettől az elgondolástól. Tehénkakis sztorikkal riogattak. Kéttannyelvű gimnáziumba írattak abban a reményben, hogy más irányba kanyarodik majd az érdeklődésem, ha magas fokon tanulom a nyelveket. Úgy gondolták, hogy nem nőnek való munka az állatorvoslás, tekintettel arra, hogy annak idején vidéken az állatorvos tehenet és disznót gyógyított. De ez a tervük dugába dőlt, és gimi közepén ezt fel is adták. Ha ma megkérdeznének, hogy mi lennék, ha nem állatoros akkor megint csak azt tudnám mondani, hogy állatorvos.
– A munkájában beteljesedtek ennek a nyolc éves mohácsi kislánynak az álmai, vágyai?
– Nagyrészt igen, nagyon jó kapcsolatot ápolok a pácienseimmel, illetve az általam kezelt állatok gazdijaival, szinte személyes kapcsolatban állok mindegyikükkel. Jól érzem magam itt, a praxisomban, és szerintem most jutottunk el az optimális szintre, további bővítéseket már nem tervezek. Most már egyre többen megkeresnek Kistarcsáról, Kerepesről, Nagytarcsáról vagy a XVI. kerület felénk eső részéről is. Át is jönnek néha, és sokszor kell kimennem házhoz oda is. Az alapfeladatom ugyanis továbbra is a házhoz járás, ezt mindenképp megtartom, mert én ezt szeretem. Tizenhét évet húztam le egy pesti állatklinikán, ahol napi nyolc-huszonnégy órát kellett egy helyben problémákat megoldanom. Természetesen a sok ezer beteg ellátása az évek során hatalmas szakmai tapasztalattal tett gazdagabbá, ami ma hatalmas előnyt jelent ebben a szakmában. Ez a munka a kijárással most így sokkal mozgalmasabb, izgalmasabb. Jövök-megyek, hol a rendelőben vagyok, hol kint valakinél, háznál. Sokat beszélgetek a gazdikkal, így személyes, egyéb problémájukról, örömükről, élethelyzeteikről is sokat megtudok. És vica versa.
– Sok házi kedvenc él itt a környékben?
– Sok, nagyon sok. Szinte minden háznál van valamilyen háziállat. Nagyon sok beteget látott el Csizmadi Sándor doktor úr, aki sajnos, tavaly elhunyt, ezért nagyon sok páciensét én vettem át. Kiváló kolléga volt, nagyon szerették itt a környéken. A betegei megszokták, hogy a doktor úr kimegy házhoz, és továbbra is azt szeretnék, hogy ne kelljen a kutyát-macskát berángatni a rendelőbe. Sok állat ezt nem is bírja, mert stresszhelyzetet okoz nekik. Így pedig, hogy én megyek oda hozzájuk, a saját otthonukban kaphatják meg az ellátást. A gazdinak is kényelmesebb és az állatnak is kevésbé stresszes.
– Milyen állatból van a legtöbb a betegei között?
– Zömében kutyák, kisebb részük macska, nyúl, egy-egy egzotikus állat, mint a hüllők, vagy néhány madár. Jönnek időnként a haszonállattartók is, kecske, birka, törpedisznó problémákkal, és ugyancsak itt vannak a baromfisok, akik háztáji tyúkokat, díszbaromfit nevelnek. Ők is hozzám fordulnak különböző problémákkal, és ilyenkor bizony előfordul, hogy elő kell vennem az egyetemi tankönyveimet, mert hát a tizenhét éves klinikai gyakorlatom során nem sok baromfival, kiskérődzővel találkoztam a XVIII. kerületben. Most muszáj felújítanom ezeket az ismereteket, ami egyébként nekem is a hasznomra van, mert felfrissíthetem a tudásom, és mindenből tanul az ember.
– Ebből arra következtetek, hogy a szakterülete mellett sok egyéb dolgot is meg kellett tanulnia a praxisában. Hogyan képzelheti el ezt egy laikus?
– Én kifejezetten kisállatgyógyász szakállatorvos vagyok, ezt végeztem posztgraduális képzésen. Lovakkal például egyáltalán nem foglalkozom, az szinte már egy teljesen másik hivatás. Van egy-két lovakkal foglalkozó szakállatorvos, aki kijár Csömörre, és szükség esetén ő látja el itt a beteg jószágokat. Nagyon sok ló van egyébként Csömörön, de az ő kezelésük egyébként egészen más eszközparkot is igényel, mint amivel kisállatgyógyászként én dolgozom. Másfelől viszont a nyulakat például ma már nem haszonállatként tartják, mint régebben, hanem inkább házi kedvencként, mint családtagot. Rendszeresen oltatják őket, megkeresnek a problémáikkal és odafigyelnek arra is, hogy jó életkörülményeket teremtsenek a számukra.
– A mohácsi gyermekévek után mennyire volt nehéz megszokni a csömöri környezetet?
– Mohács egy vidéki kisváros. Időközben természetesen rengeteget fejlődött, de akkoriban, amikor én ott éltem az első tizenkilenc-húsz életévemben, még jellegzetesen vidéki kisvárosnak számított. Nagy különbség igazából nincs a két település között, mert mindkét helyen nagyon közvetlenek az emberek. Most már itt is rengeteg embert megismertem, összebarátkoztunk, de amikor hazajárunk egyszer-egyszer, Mohácson manapság is rendszeresen találkozom a régi ismerősökkel. Gyermekkoromban én minden nyarat a Dunán töltöttem: ahogy vége lett az iskolának, mi levonultunk a barátokkal-barátnőkkel a folyóhoz, és ott is maradtunk a szeptemberi iskolakezdésig. Ott tanultam meg úszni is, és nagyon sok jó élmény köt Mohácshoz, a Dunához. Egyetemre aztán Budapestre jöttem, hat évig kollégiumban laktam, igazából elköltöztem otthonról. Miután végeztem, már Budapesten találtam munkahelyet is. A férjem is állatorvos, az egyetemen oktat, így a fővárosban maradtunk, amíg rá nem találtunk Csömörre. Nagyon csendes, barátságos településként ismertük meg, dimbes-dombos, közel a természet, közel az erdő, sok a zöld… Csak a Duna hiányzik! Ha az ember egy kicsit kisétál a határba, máris mindenféle vadon élő állattal találkozhat, és ez nagyszerű élmény a mai világban. Valamint nagyon fontos számunkra, hogy gyermekeink természetközelben nőhetnek fel, friss levegőn, állatokkal körülvéve.
