Amikor hírünket vitte a sajtó
„1879-ben visszaköltöztünk Budapestre, hol én életemnek sok nevezetes részét sok viszontagság közt, igazi hitestársam, példaszerű feleségemmel éltem keresztül.
Több irányban tettem sétautat és rándultam ki a fővárosból ezután is, mindig magammal vivén és hátamon czipelvén a könyveket………
Mikor e munka vége felé érnék, nagy kedvem kerekedett egy talán legutolsó kirándulásomat részletesen leírni, még pedig oly természetűen, a mint azt csak ember teheti; ez Csömör községbe való kirándulásom volt, de még sem teszem, és pedig két okból nem teszem, először azért nem, mert az olvasók sajnálkodásuk miatta könyözönnel árasztanának el, pedig ezt nem akarhatom, mert derült kedélylyel akarok e világtól búcsút venni; másodszor, mert születésem helyén kivül van szeretett hazám földén még egy drága pont, ez Izsák község, vagy mint egykoron nekem a fazekas asszony nevezte: város, vagy nem is annyira a község nevezetes pont rám nézve, hanem akkor volt nagyérdemű tanítója: Zemán János; legyen általam áldott emlékezete, neki szentelem e sorokat, mert ö volt az isteni gondviseléstől kiválasztott eszköz, mely nekem szellemi első kincsforrásul szolgáljon. Benne nyílott meg nekem az életforrás, melyből egy hosszú életen át mindazt a lelki eledelt mentettem, mi a létet édessé teszi.
Talán egy sincs az emberi teremtmények közt oly tanító vagy tanár, kinek egy másik halandó anynyi hálaköszönettel tartoznék, a menynyivel én Zemán Jánosnak, az egyszerű község, vagy néptanítónak tartozom.
Az ő könyvtára nem az övé volt, hanem az enyém; ő gyűjtögette ugyan összetakarított garasaiból, de én vettem hasznát: a fölkelő nap ott talált már a könyvek közt, a lenyugvó nap is ott talált még; el merem mondani, hogy mióta a sajtót föltaláltak, talán soha senki annyira nem gyönyörködött benne, mennyire én.
Tanulni, én nem tanultam semmit, nem is álmodtam, mi legyen az a tanulás, én csak olvastam, nem azért, hogy valamit tudjak, csak gyönyörködésből; egészen tudtomon kívül támadt bennem évek folytán az a megnevezhetlen valami, mit tudásnak, tudománynak szokás most nevezni.”
(Táncsics Mihály: Életpályán, IV. kötet, a Központi Táncsics-bizottság kiadása, Budapest, 1885)
