Gimnazista éveink legmeghatározóbb irodalmi élményeinek egyike volt Babits Mihály Balázsolás című költeménye, s talán azért is került hozzánk közelebb, mint a szerző más művei, mert meg is kellett tanulnunk az egyik magyarórára. A közismert vers Szent Balázs február 3-án ünnepelt napjához kapcsolódik, a hagyomány szerint ugyanis ilyenkor tartották az úgynevezett balázsolást, bár az ehhez kapcsolódó szokásrendszerek tájegységenként, területenként, régiónként változhattak. Volt, ahol parázsra vetett alma héjával füstölték meg a torokfájósokat, mert úgy hitték, hogy ezzel elűzhetik a fájdalmat és a betegséget okozó gonoszságokat. S volt, ahol a pap két gyertyát tett keresztbe a beteg gyermek álla alatt, miközben imát mondott. Bár a balázsolás hagyományában nekünk már nem volt részünk, valahogy mégis mindig inkább ez a második megoldás tetszett jobban, valahogy ez volt szimpatikusabb. Ha egyszer nekünk kellene átesnünk egy ilyen szertartáson, akkor inkább így szerettük volna…
Szent Balázs napja azonban nemcsak a betegséget okozó gonosz elűzéséről, vagyis tulajdonképpen a gyógyításról szólt, hanem ez volt az iskolások ünnepe is. Ilyenkor a kisdiákok jelmezt öltöttek és házról házra jártak, felvonulást szerveztek, adományokat gyűjtöttek az iskolájuknak, meg hát, igen, voltak egykor még olyan idők, amikor bizony rá kellett beszélni a szülőket és a gyerekeket egyaránt az iskolára. Balázsjárásnak nevezték a diákság február 3-i jelmezes felvonulását, amelynek az egyik legfontosabb célja az volt, hogy diákokat toborozzanak az iskolának. Mert hát nem mindig volt oly természetes és alapvető, mint manapság, hogy mindenki tudjon írni és olvasni.
Ma már persze kevés eséllyel fordul elő, hogy a szülőket rá kelljen beszélni arra, hogy iskoláztassák gyermekeiket, a későbbi nemzedékek már egy olyan világba születtek bele, amelyben tulajdonképpen kérdéses sem volt, hogy mindenki, akár főiskolai vagy egyetemi szintig is, annyit igyekszik kihozni a tanulmányaiból, amennyit csak lehet. Később már inkább az volt a meglepő, ha valaki nem így gondolkodott.
Most, ahogy a havas, zimankós napokat lassan felváltja a kellemes, napfényes, tavaszias idő – bár a meteorológiai tavasz majd csak március 1-én kezdődik, a csillagászati meg még később, március 21-én –, láthatjuk akár azt is, hogy ismerőseink már hóvirágokról készült fényképekkel kezdték elárasztani az internetes közösségi felületeket. Tehát, ha valójában nincs is még tavasz, de igazi tavaszias hangulatot hozott február a városunkba. Fontos azonban hangsúlyoznunk, hogy ez egy tipikusan fóti tapasztalat, mert mások még síelni vannak, a havas tájban fényképezkednek a sporteszközeikkel, tehát ott valahol, amerre ők járnak, még tartja magát a tél.
Alig néhány napja történt, hogy csak néhány percre ugrottam be az egyik helyi ismerősömhöz, és az iskola környékén elhaladva vidám diákarcokat láttam. Afféle tavaszias hangulatú vidámság volt ez, ami ebben az időszakban egy kicsit mindig megcsillogtatja nemcsak a gyermekek, de a felnőttek arcát is. Nemcsak a természet kel ilyenkor új életre, zöldül és pezseg, hanem az emberi lélek is. Kiváló alkalom lenne hát ez egy vidám, jelmezes, sokszínű felvonulásra, afféle balázsjárásra. Márpedig minél több tavasziasan vidám, iskolába tartó vagy onnan épp hazafelé igyekvő gyermekarcot látunk ebben a napsütéses időjárásban városunk utcáin, annál több okunk van arra, hogy mi is csatlakozzunk az ő vidámságukhoz, illetve a természetnek ehhez a tavasziasan könnyed hangulatához.
Diákéveink legmeghatározóbb irodalmi élményeinek egyike volt Babits Mihály Balázsolás című költeménye, s bár nem minden sorára emlékszünk ma már fejből, azt a néhányat, ami egy-két évtized távlatából is megmaradt még az emlékezetünkben, nosztalgikus hangulatban mormolhatjuk ilyenkor. Bár a költő úgy fogalmaz versében, hogy tél közepén van Balázs-nap, ahogy így körülnézünk most magunk körül, ez már majdnem igazi tavasz…
Forrás: Fót, a mi városunk, 2026. február
