Ferenc József csömöri cipója
Márki Sándor: I. Ferenc József Magyarország királya (részlet) Budapest, 1907
A király népszerűségét az bizonyítja legjobban, hogy mind több és több adomát beszéltek róla.
Egyszer (1868) a király polgári ruhában hajtatott Gödöllőről Budapestre. A lánchídnál boszankodva látta, egy sváb fuvaros hogyan püföli lovait. Reá rivallt: „Nem tudja, hogy nem szabad kínozni az állatokat s hogy ezért befoghatják?” „Mi köze hozzá? – pattogott a legény. – A magam lovaival azt tehetem a mit akarok. Ebben a császár sem parancsol.” A rendőr, a ki bekísérte, megmagyarázta neki, hogy ezúttal nem is a császárral, hanem a királylyal gorombáskodott.
Máskor a király Gödöllőn köpenyege gallérját fölhúzva haladt végig, „Ejnye Ferkó, meg se látsz, mióta finánc strázsamester lettél?” – szólította meg egy asszony, a ki azt hitte, hogy a testvére. „Jó asszony! – felelt a király – Ferenc vagyok ugyan, de nem a maga Ferkója s még nem vittem finánc strázsamesterségig.” A falusiak különben jól ismerték s nagyobb bizalommal álltak vele szóba, mint akárhány helyütt a földesúrral. Mikor egy rókavadászat alkalmával Csömörön kíséretével együtt megpihent, a falusiak odasiettek, hogy fris cipókkal kedveskedjenek. A király vágott is magának egy karajt, s jóízűen megette, de a további kínálgatást megköszönte: „Én már jóllaktam, – hadd maradjon maguknak is.” „De már mi ezt a király uraiméknak szántuk – erősködött az egyik gazda – s ha már itten meg nem eszik, vigyék el útravalónak.” A királynak tetszett a szívesség; egy aranyat adott a gazdának, a cipót pedig csakugyan magával vitte. Egy ilyen vadászat után a királyi pár magánfogaton tért vissza a fővárosba. A soroksári út végén a vámos annak rendje-módja szerint megállította őket; pénz azonban nem volt sem az úrnál, sem az úriasszonynál, sőt a kocsis is csak nagy nehezen találta meg a szükséges piculát. A hosszas keresgélés alatt a vámos minduntalan mondogatta, hogy a ki a vámhoz jön, hozzon magával cédula-pénzt. A király meg is fogadta a jó tanácsot. Pár hónap múlva Rákosfelé kocsizott s letért egy mellékútra. A Gólyánál sorompó volt, a minek fölnyitásáért a szokásos piculát követelték. A király egy ezüst forintost nyomott az őr markába; de nem is hallott most már olyan leckét, mint a múltkor.
Egyszerű vadászruhájában egyszer-másszor nem ösmerték meg a királyt. 1880 okt. 27-én a fóti határban vadászgatva, a halmosi dűlőnél beszédbe ereszkedett Kánya Mihály urammal. Elkérdezte tőle töviről-hegyire, mije, mennyije termett, volt-e ára a gabonának, ki a fóti bíró, meg vannak-e elégedve vele stb. A fóti ember meg volt elégedve mindennel, még a bíróval is, csak azt nem értette, hová teszik azt a tengersok adót, a mit a lakosokon „ellicitálnak.” Erről azután eszébe jutott a maga baja; megkérte az urat, hogy ha valami belső embere a királynak, ne engedje eladatni a két ökrét, a mit adó fejében épen most akarnak ellicitálni. Az úr mosolygott, vadászával fölíratta a fóti szegény ember nevét s még aznap tett róla, hogy bántódása ne legyen a két ökörnek. A király ösmerte az öreg Keresztes fóti postakocsist, a ki Fót és Rákospalota közt hordta a leveleket, csomagokat. Lovasvadászatai idején Gödöllőről jövet majdnem mindennap találkozott vele; de az öreg a királynak sem tért ki. „Ő felsége tudja a törvényt – mondta, mikor e miatt korholták. Tudja, hogy jussom van hozzá.” A király tréfálkozott is vele egyszer: meg akarta venni egyetlen lovát, a Szikrát, de az öreg semmiképen sem akart alkuba bocsátkozni vele. Mikor azonban besorozták a fiát katonának, fogta magát, levelet írt a királynak Bécsbe s azt az ajánlatot tette, hogy neki adja a Szikrát, ha cserébe hazabocsátja a fiát. Most azonban már a király nem ment bele az alkuba. Más fótiak is hozzá fordultak bajaikban; pl. 1889-ben Cseri Jánosné asszonyom, a kinek az ura verekedés közben főbe kollintotta a felebarátját s ezért befogták. „Az egész falu búsúl az én Jánosom után – panaszkodott az asszony, – hanem ha felséged olyan jó lesz, hogy haza bocsátja a börtönből, van olyan három hízóm, hogy nincs párja a faluban; leöletem egy lábig, meginvitálom a torra az egész falut, felséges uramat is familiástúl, de még az excellenciás igazságnak a miniszterét is.” A király, a mint megszabadult tőle, mosolyogva szólt Szilágyi Dezső igazságügyminiszterhez; „Viszontlátásra a fóti disznótoron.”
