Hét évvel ezelőtt Csömörön találta meg azt a hangulatot, amit gyermekkorában nagyanyja falujában megélt, és a nagyszülői házból magával hozott emlékek, a tót gyökerek is tovább élnek benne: „ez ugyanúgy az én személyes hagyományomnak is a része” – mondta el a lapunknak adott interjúban az igencsak sokoldalú Huszárik Kata színművésznő, akit színpadról és a képernyőkről egyaránt ismerhetnek olvasóink, itt, helyben, Csömörön pedig a Más Kép című élő beszélgetős műsort, vagyis az író-olvasó találkozók sorozatát vezeti, a megszokottól kicsit talán eltérően, vagyis másképp. A havonta megrendezett klub célja, hogy a látogatók találkozhassanak a kortárs magyar irodalom kiemelkedő alakjaival, ebben pedig Huszárik Kata kalauzolja őket. Bár a koronavírus-járvány az ő életére és munkájára is komoly hatással volt, épp a sokoldalúságának, mindenre nyitott kíváncsiságának köszönheti, hogy ebben a helyzetben is feltalálta magát.
Nagyon különleges élmény, ha olyasvalakivel találkozhat az ember, akiből száz év múlva klasszikus lesz.
mondta lapunknak Huszárik Kata
– Mit jelent az Ön számára Csömör?
– Én nagyon megszerettem ezt a települést, nagyon szeretek itt lakni. Nagy öröm nekem, hogy itt lehetek, engem ugyanis a véletlen sodort ide lassan most már hét évvel ezelőtt. Sokat járok be a városba, értelemszerűen a munka miatt és édesanyám miatt is, és még mindig úgy jövök haza, hogy számomra öröm, hogy ide térhetek haza. Az ember idővel megszokja az otthonát, az utcát, a helyet, ahol él, de én még mindig tudok örülni minden kicsi dolognak, ami itt történik velem.
– Azt mondta, a véletlen sodorta ide. Hogyan talált rá Csömörre?
– Mi Zuglóból költöztünk ide, mint egyébként nagyon sokan mások is itt a környékben a csömöriek közül. Kinőttük az ottani kis lakásunkat, a fiam iskolába indult… Lehúztunk ugyan ott egy évet, de akkor már érezhető volt, hogy nem férünk el. Zugló megfizethetetlen volt számunkra, akárcsak a XVI. kerület. Egy nagyon-nagyon szerencsés véletlen folytán akadtunk rá erre a házra, amelyben most lakunk. Úgy gondolom, hogy ha van végzet, akkor ez az volt. Azt hiszem, hogy ránk várt ez a ház.
– Hogy sikerült beilleszkedni a helyi környezetbe?
– Nekem ezzel nem volt semmi problémám. Nagyon furcsa volt, mert amikor költözködtünk, sokan mondták nekünk, hogy „jaj, ti ott még húsz év múlva is gyüttmentek lesztek”, de én ebből semmit nem tapasztaltam. Nagyon sok hasonlóság volt a gyermekkori élményeim és az új környezetünk között. Én ugyanis rengeteg időt töltöttem a nagymamámnál, aki Domonyban lakott, Aszód közelében, és például a lakosság nagy része ott is tót. Amikor megérkeztem ide, és megláttam a tót néniket, akik szinte egy az egyben úgy néztek ki, mint a nagymamám, ugyanazt a viseletet hordták, akkor már rögtön otthonosan éreztem magam. Nekem tehát semmi gondot nem jelentett a beilleszkedés, annál kevésbé, mert például a nagymamámtól megtanultam, hogy ha az ember megy az utcán, akkor köszönni kell mindenkinek, aki szembejön – ha ismerem, ha nem. Mi Csömör újabb részén lakunk, ez tehát nem az a része a településnek, ahol a tősgyökeres helyiek élnek, de ha bemegyek Csömör régi részére, akkor is ugyanúgy, nagyon gyorsan szóba elegyedek az emberekkel. Én egyébként is beszélgetős típus vagyok… De soha nem éreztem olyasmit, hogy engem innen kinéznének.
– Ezek szerint vannak tót, vagyis szlovák fölmenői?
– Igen, már maga a Huszárik név is erre utal.
– Őrzik ezt a hagyományt a családban?
– A tót hagyományokat mi már nem, de a nagymamám még beszélt tótul. Emlékszem, amikor gyerek voltam, és átmentünk a szomszédba, amikor már kezdett volna érdekes lenni a téma, akkor a nagymamámék mindig tótra váltottak. Az ő bútorait, a ruháit ma is őrzöm, a fényképei itt lógnak a falon, tehát ez ugyanúgy az én személyes hagyományomnak is a része.
– Amikor kiköltöztek, nem lett egy kicsit messze a munka, a színház, a tévé, a filmezés?
– Ennek én semmi hátrányát nem éreztem. Persze, egy kicsit messzebb van, de hát Zuglónak is a szélén laktam, tehát ahhoz képest ez nem jelentett különösebben nagy változást. Az a húsz perc, ameddig bejutok a városba, nekem teljesen elviselhető. Másfelől, ha pedig az előnyeit nézem annak, hogy itt élhetek, akkor különösen megéri vállalnom ezt: én itt lakom, én ide jövök haza. Itt most már nem tapasztalom azt sem, ami korábban a városban oly jellemző volt: a munka miatt tulajdonképpen kimaradtak évszakok az életemből. Amikor bementem dolgozni, akkor még sötét volt, amikor kijöttem, akkor meg már sötét volt. Nem érzékeltem, hogy változnak az évszakok, hanem egyszer csak azt láttam, hogy „jé, zöldek a fák”. Ilyen itt nincs, mert van egy kis kertem, örülök a kis tulipánoknak, amik most már kezdenek hajtani, és ez minden évben nagy-nagy boldogság nekem. Ez bőven kárpótol engem mindenért.
– Azt mondta, hogy hét éve költözött Csömörre. Ezek szerint ez nagyjából egybeesett azzal, hogy a Maladype Színházhoz került?
– Igen, nagyjából akkoriban kerültem a társulathoz, de néhány éve már nem játszom ott. A trójai nők volt az utolsó bemutatóm a Maladype Színháznál, aminek a premierjét 2019. március 17-én tartottuk. Nagyon szeretem a társulatot, az egy kiváló színház, nagyon szép előadások és szép emlékek kötnek hozzá. Bízom benne, hogy egyszer még majd dolgozhatunk együtt. Úgy alakult ugyanis az élet 2019-ben, hogy a színháznak is nehéz időszaka volt, nem volt elég pénz, beáztunk, tehát egy csomó komoly probléma adódott. Nekem gyermekem van, muszáj volt biztosítanom az egzisztenciámat, ezért tovább kellett lépnem. De szívem szerint még mindig ott vagyok.
– A Maladype utáni években hogyan sikerült feltalálnia magát?
– Szabadúszó voltam, és nagyon sok mindennel foglalkoztam. Számomra mindig is fontos volt, hogy ne csak színészként működjek, hanem mellette más tevékenységekkel is foglalkozzam. Van egy műsorom a televízióban, amit azóta is csinálok, van egy csomó szinkron munkám, tanítottam, Csömörön elkezdődött HELYI ÉRTÉK 5 egy író-olvasó találkozó sorozat, a Más Kép. Nagyon hálás vagyok, hogy eszébe jutottam itt valakinek, mert én nagyon sokat kaptam ettől a sorozattól. Azelőtt is nagyon szerettem olvasni, rendszeresen forgattam a kortárs magyar irodalmat is. Valószínűleg épp valami ilyesmi lehetett az oka, hogy felkértek erre. Olyan fantasztikus emberekkel beszélgethettem és találkozhattam ennek köszönhetően, hogy ezért nem lehetek eléggé hálás.
– Hogyan kezdődött, hogyan indult ez a sorozat?
– Megkeresett Fábri István polgármester, ő mondta, hogy indul egy ilyen sorozat, és megkérdezte, hogy lenne-e kedvem vezetni a beszélgetéseket. Én pedig mindig szerettem beleugrani olyan dolgokba, amelyekhez tulajdonképpen nem értek. Hajtott a kíváncsiság. Azóta viszont már a kortárs magyar irodalom legnagyobbjai, egy-két kivétellel, szinte mind vendégeskedtek ebben a sorozatban Csömörön. Úgy érzem, hogy az emberek is szeretik ezeket a beszélgetéseket. Nyilvánvalóan ezeket a találkozókat egy szűkebb közönségréteg látogatja, ami persze lehetne tágabb is, mert úgy hiszem, hogy nem valami nagyon elvont dolgokról beszélgetünk. Ha pedig az ember találkozik valakivel, akiből száz év múlva talán majd klasszikus lesz, az egy különleges érzés. Sokat olvasok, minden egyes alkalomra felkészülök, természetesen meghallgatom a vendégeimmel korábban készült interjúkat is, de én nem arról szoktam kérdezni őket, ami ezeken a felvételeken elhangzik. Leginkább olyasmiről kérdezem a vendégeimet, ami nekem eszembe jut a műveik olvasása közben. Olvasás közben is formálódik bennem valami kép, így aztán gondolok valamit arról is, aki majd jönni fog, így próbálok aztán kérdezősködni.
– Mennyire biztonságos dolog ma Magyarországon szabadúszóként tevékenykedni a színházi világban?
– Egyáltalán nem az, hiszen a koronavírus-járvány ezt is nagyon megnehezíti. Az az igazság, hogy az én fene nagy bátorságom, amivel belevágtam ebbe, hosszú ideig olyan jó ötletnek tűnt. Úgy gondoltam, majd én így elrendezem a dolgaimat, megoldom az életemet… Ha az ember szabadúszó, akkor persze több lehetősége van eldönteni, hogy mikor mit csinál, mivel szeretne foglalkozni. A színházaknál ugyanis, amikor az ember valamelyik társulat tagja, nem nagyon szeretik, ha valaki annyi mindent csinál, mint én, mert akkor folyamatosan egyeztetni kell. Ilyen szempontból is könnyebbnek tűnt a szabadúszó életmód. Erre a pandémiás időszakra azonban nem voltam felkészülve. Hozzáteszem: nemcsak én, hanem senki más sem a szakmában, sem a szakmán kívül. Ez váratlanul ért, és egy olyan élethelyzetet hozott, ami döntően más, mint amiben én éveken keresztül léteztem. Egy példával tudnám ezt illusztrálni. Lassan másfél éve lesz, hogy megtartottuk az új előadásunk bemutatóját a Várkert Bazárban, tavalyelőtt, október végén. Az első reprízt azonban már nem tudtuk lejátszani a járványhelyzet miatt. Amikor tavaly nyáron aztán elérkezett a nyitás pillanata, és újra lehetett előadásokat játszani, akkor pedig a Várkert Bazár már nem tudott befogadni bennünket, mert telített volt a program. Akkor novemberre tűztük ki a második előadást, ami több mint egy év távlatából még mindig csak az első repríz lett volna. Egy év azonban ilyen szempontból nagyon sok idő, mert ilyenkor már gyakorlatilag újra kell tanulni az egész darabot. Így hát dolgoztunk ezen, újratanultuk az egészet, és három nappal a kijelölt dátum előtt az egyik kollégám covidos lett, ezért le kellett mondani az előadást. Azóta kijelöltünk már egy még újabb időpontot is, akkor pedig egy lány lett koronavírusos a csapatból. Most van egy harmadik időpontunk, de megfogadtam, hogy erről majd csak akkor beszélek, ha már a tapsrend is lement.
– A tévében mennyiben más a helyzet?
– A tévében valamivel könnyebb a helyzet, és megmondom őszintén, belegondolni is rossz, hogy mi lett volna, ha nincs ez a munkám. Most gyakorlatilag már másfél éve ebből élek, nagyon szeretem, és nagyon klassz a műsor.
– A sok dolog közül, amivel foglalkozik, mi áll Önhöz a legközelebb, mi az, amit a legjobban szeret?
– Valószínűleg a színház, de az az igazság, hogy nem szeretem így meghatározni, definiálni magamat. Pont azért nem, mert sok minden érdekel, sok irányban vagyok kíváncsi. Mindig úgy gondolom, hogy ha én egyértelműen meghatározom magamat valamelyik tevékenységi köröm mellett, akkor az egyrészt hálátlanság, másrészt pedig nem is igaz.
