Ha már megtermett

Mátyás királyunk arcmása alatt húzódik a demarkációs vonal Budapesten, a Maglódi úton. Tőle keletre és nyugatra nem ellenségek néznek egymással farkasszemet, csak a sörgyár és a Budapesti Konzervgyár. Az ötvenes évek egyik nagy elhatározása volt, hogy konzervek is készüljenek a fővárosban.
– Ennek következtében például gondok vannak a raktározással – mondja Makiári Ferenc, az üzem műszaki főmérnöke, aki egy hétfő délelőtt kísérőnkül szegődött. – Alacsonyak a volt sörgyári helyiségek. Ahhoz a technológiához jók voltak, de itt csak nehéz fizikai munkával lehet az árut mozgatni.
Minduntalan targoncákat kerülgetünk, az egyik platóján töméntelen mennyiségű, egymásra halmozott konzervdoboz billeg, mögötte alacsony, idősebb asszony küszködik a teherrel. A gyár fő termékei a húskészítmények, de a nyár vége, ősz eleje ezt az üzemet sem hagyja érintetlenül; beüt a paradicsomszezon.
– Az idei rövidebb lesz – magyarázza a főmérnök. – Az aszály a paradicsomot sem kímélte. Mintegy tízezer tonnára számítottunk, de jó, ha hétezer érkezik be. Ez azonban nyolc és fél ezernek felel meg, mert nem olyan lédús az áru, nagyobb a szárazanyagtartalma, jobb a kihozatal.
Annyi biztos, hogy sem a gyárudvar, sem a gépek környéke nem úszik paradicsomlében. Ide tartálykocsiban érkezik a szétpréselt paradicsom. (Szűrik, sűrítik, majd szivattyúval fölnyomják a hajdani sörgyár koporsószerű padlásterébe, ahol kitöltik, majd saját konstrukciójú gépen pasztörizálják a sűrítményt. Néhány emelettel lejjebb egy fiatal munkásnő és két diáklány papírdobozokat készít elő a fácánnal díszített konzerv számára, hogy majd kézzel pakolják tele azokat, és rakják félre. Egy-egy doboz öt kilót nyom.
Hétfőn délelőtt csöndes az üzem, állnak a töltősorok, csak nagy ritkán jön egy tartálykocsi a kihelyezett telepekről, ahol a földről érkező paradicsomot fogadják, és lévé préselik. Az egyik előkészítőüzem Csömörön van, a falu határában. Az aszfaltút jóval a telep bejárata előtt elfogy. A betonon a szabad ég alatt állnak a teli ládák, konténerek.
Nappal csak hárman üldögélnek a forróságban is hűvös, cementpadlójú mázsálóházban.
– Dehogy üldögélünk – utasítja vissza a „vádat” Mező Ferencné. – Csak késő délelőtt van egy kis szünet. Különben egyre-másra futnak be a szállítmányok.
– Kedden és pénteken van a csúcs – veszi át a szót Pinviczky Vince, a nyugdíjas agrármérnök, aki „papír szerint” 70 éves. – Keddre összejön a sok szedett paradicsom, pénteken pedig a gazdaságok már nem akarják kint hagyni a földön a terményt.
– Honnan jönnek a szállítmányok?
– Egy kevés a környékből – folytatja –, aztán a Jászságból,
Hevesből, de még Szeged alól is. Tavaly a Dunántúlról is jöttek
kocsik.
– A munkaidő?
– Reggel hattól este hatig. Persze csak a szezonra szerződünk. Én már harmadik éve. Augusztus elejétől vagyunk itt – a végkimerülésig. Tavaly októberben az első fagyokig dolgoztunk. Alighanem az idén hamarabb elfogy a paradicsom. Este hat óra: hármójuknak a munkaidő vége, kilenc másik embernek a kezdete. Akkor indul be a szín alatt álló gépezet, amelynek egyik végén két felöntő betáplálja a paradicsomot, a másikon pedig kiömlik a lé és a mag.
Ha már megtermett A telep éjszakai vezetője, Kovács Mihály harmincnégy éve dolgozik a konzerviparban, tizenötödik esztendeje jön Csömörre a szezonban, az idén készül nyugdíjba. – Itt minden felelősség az enyém. Az én gondom, hogy minden este meglegyen a létszám. Nagy itt a forgalom. Ki maga megy el, kit meg el kell küldeni. A minap is az egyik felöntő olyan ittasan jelent meg, hogy alig lehetett kitessékelni a telepről.
Este van, hűvösödik, a két felöntő mégis ledobja a trikóját. Izzadnak.
– Huszonöt kilósak a ládák – mondja a jól megtermett Szilágyi József. – Ezért is kapjuk a legmagasabb órabért, 35 forintot. Tudja, kell a pénz. Én építkezem, az ő felesége pedig – mutat társára – decemberre gyereket vár.
Beszéd közben egyre jár a kezük, ürülnek a ládák.
– Hajnalban kezdtünk a munkahelyünkön, a Szilas-mentiben. Műtrágyát rakodtunk. Aztán folytattuk itt. Aludni? Nem
nagyon jut rá idő.
Az éjszakai csapatnak hatszáz mázsa paradicsommal kell végeznie 12 óra alatt. Ennyi a norma. Ha végig hibátlanul megy a gép, nincs fennakadás, túl is teljesíthetik, ha becsúszik valami hiba, a pénztárcájuk bánja. Akkor áll le a masina, ha például fadarab kerül a gépezetbe. Hogy ez ne történjék meg, arra vigyáz Magony Istvánné. Óvónő, most gyesen van, éjjel mérnök férje vigyáz a héthónapos kicsire a kölcsönlakásban. A tartálykocsik egy-egy fordulója között rövid az idő. Pihenni egy kis helyiségben lehet, ahol asztal, két lóca a berendezés. Itt öltöznek, itt mosdanak a vízcsapnál. Még a műszak harmadik órájában vagyunk, vidáman folyik a szó családi dolgokról, a munkáról.
– Csak nehogy úgy járjunk, mint a múltkor – mondja Anci néni (csak így szólíttatja magát), aki egy másik nyugdíjas aszszonnyal a felöntők keze alá targoncázza a teli ládákat. – Reggeli hatkor még jött egy kocsi, tele kellett tölteni. Hét volt, mire hazaértem. Csak úgy sivítottak a malacok.
– Nálunk meg a gyerek – toldja meg a másik gveses fiatalasszony. – A férjem egyedül hagyta a gyereket, munkába kellett mennie.
Szvorszki Györgyné – aki a gép végénél a levet adagolja a tartálykocsiba, és közben gondja van a magokkal teli ládákra is – fizetés nélküli szabadságon van.
– Így csinálják mások is. Tudja, nem kell ide munkakönyv.
Én háromezret keresek a munkahelyemen. Tavaly 15 ezer forintot kaptam itt. Egyedül vagyok, a férjem meghalt, segíteni kell a lányomat is.
Újabb kocsi érkezik, mindenki megy a dolgára. Kovács Mihály Szilágyi Józsefnek mutatja, hogyan kell a konténereket hidraulikusan ürítő gépezetet kezelni. A paradicsom minduntalan kipotyog a betonra az óriásládából. Szól, szedjék össze.
– Ha már megtermett…